Imádok tanulni, mindig is szerettem. Amióta az eszemet tudom különóra különóra hátán, szakkörök, tanfolyamok, képzések színesítették az unalmasnak egy cseppet sem mondható mindennapjaimat. Már kicsi koromban amolyan minden lében kanál voltam, emlékszem – ha anyukámhoz jött az egyik barátnője, a szomszéd, a postás vagy egy bárki – én abban a pillanatban ott termettem, mint egy láthatatlan szörny, aki információval táplálkozik és semmi sem kerülheti el a figyelmét. Mondanom sem kell, hogy az itt begyűjtött információk nem csillapították „éhségemet”, így tovább kíváncsiskodtam, megőrjítve a környezetemet. A bátyám eggyel nehezebb dió volt, őt nem hatotta meg a: cuki vagyok, hagy maradjak nézésem, így amikor jöttek a haverok és meséltek a hétvégi élményekről, italozásokról, a keszekusza viszonyokról és óriási szerelmekről, az én nevem csak a HuzzálinnenmenjélBarbiezni lett. (Kis Csacsiiii, akkor már rég nem volt menő Barbiezni – de ezt az én rocker tesóm nem tudhatta.) Na, elég az hozzá, hogy nem osztottak nekem lapot, nem voltam túl népszerű a körükben, de én azért nem adtam fel. A nagy hallgatózásaim eredményeképp szerintem többször menekültem előle, mint Jerry Tom elől… de úgy éreztem: ha valamit nem tudok, az felér egy komolyabb tragédiával, nem is beszélve arról, hogy tuti lemaradok a titkos lényegről… és mi van, ha nekem kell megmentenem a világot és én nem vagyok a megfelelő információ birtokában – na, ezt a katasztrófát senki nem vállalhatja be…
Kinyílik a világ
14 éves koromban szülői engedéllyel jogosítványt szereztem kismotorra – anyukám mindig azt mondja, a nevelésem ott romlott el, amikor bekerültem Esztergomba a gimnáziumba – de el kell árulnom valamit: TÉVED!!! Az engedély aláírása egyenes út volt a függetlenség felé, ugyanis megszűntek a határok, mindenhová egyedül és önállóan közlekedtem, és minden információt megszereztem. Kismotoros pályafutásom első állomása egy pizzéria volt.
Jesszusom, el tudjátok képzelni? Pizzafutár… fiatal, szőke lány, motoron… hmmm…mindenki tőlünk rendelte a pizzát!
És mindenki akart róla beszélni. Már nem kellett hallgatóznom, maguktól kerestek meg az emberek és meséltek. Tudtam a kiskutyájuk oltásáról, a zátonyra futott kapcsolatukról, a titkos találkákról… Még nem tudtam mi hasznát fogom venni a rengeteg információnak, de imádtam! Persze ezt a főnököm is kifigyelte, így gyorsan lekerültem a motorról és hamar a kiszolgálás és pizza sütés rejtelmeit sajátítottam el. Több időt töltöttem a pizzériában, mint otthon, és tároltam a híreket mindenről és mindenkiről. Egy zseniális csapat egyik kulcsfigurája lettem és Ficánka néven vonultam be a történelemkönyvükbe…
Itt tapasztaltam meg először, milyen érzés egy jó csapathoz tartozni… mit jelent az, hogy a munka valójában nem is munka, sokkal inkább szórakozás, hogy mit jelent a felelősség, milyen az, amikor számítanak rád és te is számíthatsz a másikra. Mindegy, hogy délelőtt 10 óra vagy éjjel egy van, ha gondod van, segítenek és támogatnak. Olyan társaságban töltöttem az időmet, akikkel jól éreztem magam, akiknek köszönhetően megtudtam, milyen inspiráló is lehet egy jó csapathoz tartozni…
Azóta (sajnos) nagyon sok év telt el, a pizzéria is bezárt, a csapat elszéledt, de nem telik el úgy nap, hogy ne jutna eszembe köbméternyi emlék és vicces élmény, ami ahhoz a régi pizzériához kapcsolódik.
Persze a munka nem mehetett a tanulás rovására. Sok olyan dolgot tanultam meg, aminek nem is sejtettem mekkora hasznát fogom később venni. Megtanultam beosztani az időmet: a munka és az állandó különóráim mellett egy perc szabadidőm sem volt, így a mai fiatalok – el sem hiszem, hogy ezt írom, mindjárt síííírok – által annyira kedvelt lébecolás szóba se jöhetett. Ha egy órám volt a tanulásra, akkor abból az egy órából kellett kihoznom a maximumot. Óóóóó, mert azt ugye nem mondtam, hogy a 4,8-as átlag alatt nyilván nem lehettem elégedett…
Egyszer csak szembe jött a marketing!
Főiskola és szakmai gyakorlat után szemben találtam magam egy furcsa idegen szóval, aminek a neve Marketing.
Hmmm… mire épül a marketing?
Meggyőzésre, adatokra, és információra, mindent tudj meg arról, akinek el akarsz adni. Már megint az információ, mintha már gyermekként belém lett volna kódolva… Mindent is tudtam, és hogy ezt még a munkámnak is nevezhetem – hát igen, szerencsésnek mondhatom magam, már megint – no de hát tudjuk, hogy nekem könnyű!
Annyira a magaménak éreztem a feladatot, mint még soha semmit. Elemeztem, terveztem, stratégiát állítottam fel, fogyasztói szokásokat vizsgáltam, elképesztő volt látni, hogy az, ami a fejemben megszületik, grafikai tervezés után hogyan kel életre. Hasznosnak és eredményesnek éreztem amit csinálok, alkottunk, inspiráltunk, egy irányba haladtunk.
Aztán gyorsan eltelt 7 év… gyerekek, egy kis otthonlét, főzés, mosás, takarítás – amolyan született feleségesen – de valami mégis hiányzott: a korábban megszokott pörgés, a tenni akarás… hmmm… éreztem, hogy valamiben részt kell vennem!
Na, most az nem ilyen egyszerű, hogy fogom magam és leakasztok a polcról egy célt, egy jó kis csapatot. Bár majdnem összeállt, de persze az erő nem volt velünk, és én sem vagyok az az egyszerű eset (visszautalnék Ficánka létemre) jövök-megyek, tervezek, szervezek, sokszor önhatalmúlag döntök, sajnos néha – bár nem szándékosan – de megbántok olyanokat, akiket szeretek (aminek persze valós okát nem mindenki látja át, de az biztos, hogy senki sem veszi jó néven).
Sokszor nem tudtam eldönteni, hogy „én vagyok hülye vagy a tükör görbe”! Végül szemben találtam magam a PROBLÉMÁVAL! Amikor nem az a fontos, hogy egy irányba haladjunk, hanem lényegesebb az egyéni érdekek érvényesítése, az egyéni sérelmek orvosolása, ki kinek mit mondott és miért és miért olyan stílusban, vagy éppen miért nem?
MIVAAAN ??? Konkrétan UFO-nak éreztem magam! De nem adtam fel, tudtam – hiszen erre volt már mintám – hogy igenis léteznek az én felfogásommal és temperamentumommal azonosulni tudó UFO-k is. Így hát, kerestem tovább…
Volt részem mindenben (de tényleg mindenben), a kedvencem a rendkívül dörzsölt, ’észre sem veszed, de már befolyásolni akarlak’ üzletember vagyok, megspékelve egy nem kis adag egoizmussal. Megmutatom a világnak, hogy vittem valamire és nem véletlen lettem üldözési mániás. Rövid időn belül azt éreztem, hogy leszívták az agyamat és a kreativitásomat bezárták egy börtönbe, aminek a kulcsát egy (minimum) hétfejű sárkány őrzi, ahol megkezdődött a verseny: ki tudja jobban a másik munkáját megfúrni? Az elején belementem a játékba, de hamar rájöttem, hogy ez nem az a hely lesz, ahonnan a nyugdíjig számolgatom a napokat…
Kerestem tovább…
Újabb bukfenc, de már elég könnyen vettem az akadályt. Kezdtem azt gondolni, biztosan bennem van a hiba és a velem azonos habitusú lényekkel valamiért nem jutok közös nevezőre… vagy tényleg UFO vagyok! Nos, jó elemzőhöz méltón sorba vettem a korábbi konfliktusaim forrását:
- irigység, kisebbségi komplexus
- megfelelési kényszer, irigység
- pozíció féltés, irigység
Jaaaj, ne már, ez annyira fura, ezek az emberek irigyek a sikereimre, de az oda vezető útra meg biztosan nem! Na azt nem látják, csak az eredményét. Fogalmuk sincs arról, hogy reggelig dolgoztam azért, hogy egy program tökéletes legyen – mert ez ugye természetes. Hogy napokon keresztül sakkoztam a technikussal, míg a legjobb hangzást megtaláltuk, hogy órákon keresztül szerkesztettem egy fotót, hogy a legjobbak közé kerüljek. Egy rakás idegen elégedett mosolyáért már hónapokon keresztül a hidegben dekorációt készítettem, és még sorolhatnám – de ez számomra tényleg teljesen természetes, minden sablon nélkül mondhatom – ahhoz, hogy valaminek olyan eredménye legyen, amivel Te elégedett vagy (mások pedig irigykednek), sokat kell dolgozni. K…va sokat. Akkor is amikor a többiek bulizni mennek, és te ülsz, és a tételeket tanulod. És akkor is, amikor hétvége van, és szívesebben kirándulnál a hegyekbe, de helyette facebook kampányt tervezel, vagy amikor lúzernek néznek, mert egy bántó poénon nem nevetsz… Végül is sokkal egyszerűbb irigykedni, és azt mondani: neki könnyű, mint beleállni és megcsinálni a saját sikereidet.
A képlet összeállt, meg kell találnom azokat az embereket, akik ugyanolyan UFO-k mint én… Akiknek az elsődleges az, hogy mit mondasz, és nem az, hogy nő vagy, vagy férfi. Akik nem a tenyerüket dörzsölik, mikor belevágsz az ismeretlenbe, hanem megkérdezik, miben segíthetnek. Akiknek a sikerei inspirálóan hatnak rád, akikkel büszkén mondhatod, hogy egy csapathoz tartozunk és a saját területükben, vállalkozásukban hasonlóképpen UFO-k vagyunk! Akik nem megélhetésből vállalkoznak, hanem azért, mert alkotni akarnak! Nagyot, jobbat, tökéletesebbet!
Na, most azt gondolhatod, hogy teljesen elment az eszem, (mert ilyen csak a tündérmesében van), és hogy naiv vagyok, jaa… és a rózsaszín szemüvegemet ideje lenne levennem!
Nos, meg kell, hogy nyugtassalak, van ilyen környezet és van ilyen csapat – és én végül meg is találtam…
BINGO!
Minden csütörtökön reggel Velük reggelizem! 