Még mielőtt azt gondolnád, bipoláris zavarokkal küzdök…
…meg kell, hogy nyugtassalak semmilyen érzelmi hullámvasútra nem váltottam jegyet. Az egyszer fenn, egyszer lenn állapotot a sors – vagy tudok durvábbat – a végzet, az ügyfelek, és a drága gyermekeim alakítják.
Kezdem azzal a sablonnal – ígérem, több nem lesz – hogy nőként érdeket érvényesíteni nem egyszerű. Pláne olyan helyzetben, amikor tudom (vagy inkább érzem), hogy hülyének néznek, és nem tehetek semmit… hiszen a tárgyaló partneremmel vagy éppen a sarki zöldségessel ellentétben volt gyerekszobám, így nyíltan mégsem küldhetem el a p..ba, mégiscsak protokoll szaktanácsadó (is) vagyok. Na de kezdjük az elején, ez a nap is pont úgy kezdődött, mint a többi…
Óra… csörgés… lenyom, csörgés… szundi… csörgés és még egy… ne már…. ez biztos? Erőt veszek magamon, úgy döntök, ez egy csapásoktól mentes nap lesz! A reggeli kávémból néhány kortyot szürcsölök, közben facebook pörgetés, néha úgy érzem, úgy működik, mint egy félkarú rabló, azzal a különbséggel, hogy ez sosem ad ki nyereményt… mindegy is, fennakad a szűrőmön egy cím: a jó üzletasszony ismérvei…
Micsodaaa? Na lássuk csak, van-e metszéspont?
Hivatalosan az üzletasszony kifejezés: Akinek jó üzleti érzéke van és kisebb adásvételekben ügyes. (Pfffff… mi az, hogy kisebb? Mert nagyobb adásvételeknél már férfi segítségre van szüksége? Nem értem!) A jó üzletasszony az ócska holmiját is jó áron el tudja adni! (Na most én természetesen ezen is fennakadok, mert nálam a jó üzletasszony és az ócska holmi nem szerepelnek egy oldalon). Na most arra lennék már csak kíváncsi, ki és milyen élményekre hagyatkozva ír ilyeneket???
Nem is értem… amikor azt hallom, hogy üzletasszony, megjelenik előttem egy kép – de szerintem előtted is – amiben egy önmagával és a világgal teljes összhangban lévő nő, kiskosztümben, napszemüvegben, egy lélegzetelállító táskával és magas sarkú cipőben betipeg egy megbeszélésre, ahol stílusosan előadja a mondandóját (a cipő és a táska teljes harmóniában van egymással, ez ugyan már nem protokoll előírás, de én így szeretem). Az üzleti partnere pl. egy úriember, tartja magát a szerződésben leírtakhoz, mindenki elégedett, hiszen érzik a win-win pozíciót. Már szinte látom szemeim előtt, ahogy kezet ráznak… amikor is, egy meglehetősen álmos hang megszólal:
– Anyuciiii, nem találom a nadrágomat! Hol vaaaan?
OMG
– Hát hol lenne? A hűtőszekrényben? Természetesen a székeden kikészítve, ahogy minden reggel…
Vissza a valóságba, ma üzleti tárgyalásaim lesznek, három is (pont mint a mesében, csak még az nem tiszta, hogy királylány leszek, vagy a hétfejű sárkány…). No, de ügyeljünk a professzionális megjelenésre és a letisztult eleganciára. ( Óóó, drága kis Protokollinák, büszkék lennétek rám, ha látnátok ). Ceruzaszoknya, egy diszkrét ing, hajam összefogva, magassarkú, napszemüveg és a tökéletes táska… úgy látom a megjelenés rendben lesz, a legkevésbé sem látszik, hogy tegnap hajnali háromig weboldalt szerkesztettem. A kávé meghozta a hatását (na nem azt… ), megyek mamutra vadászni. A fiúk egy kis koordinációs problémával küzdenek korán reggel, minimális segítség kell nekik, de sikeresen felismerik az autót, ők táboroznak, én megyek világot megváltani.
Az csomagtartóm belseje olyan, mintha egy komplett garázsvásárt tartanék, folyamatosan. Sajnos nem tudom, hogy mikor milyen csapás ér, így fel vagyok készülve mindenre…. gumicsizma, nagykabát, esernyő, váltócipő… minden van. Kicsi plusssz. Egészen pontosan azóta vagyok felkészülve mindenre, amióta durrdefektet kaptam a Bécsi úton, egyedül a miniszoknyámmal, a magassarkúmmal és a mobilommal, és ugye amint kiszálltam a kocsiból, leszakadt az ég… ahogy ez velem történni szokott. De, ügyes vagyok és feltalálom magam, már hívom is a gumis szomszédomat… a távolság közöttünk csak 60 km, de hátha nagyon erősen gondol rá… és megjavul a defektem. Szerencsére segítőkész és telefonon keresztül elkezdi magyarázni, hogyan tudom kicserélni a kereket. Én, mint jó diák, azonnal csinálom amit mond, egy apró bibivel azonban ő sem számolt: nincs pótkerék, csak egy hab, amit durrdefekt esetén maximum a hajamra tudok kenni… egy órás várakozás után jön az autómentő, kapok új gumit, és két kocsányon lógó szempárt, és egy számlát egy szemmel látható összegről… azóta van pótkerekem is és gumit is tudok cserélni… ????
Magas sarkú cipőben vezetni legalább akkora élmény, mintha egy rallyversenyen küzdenél az első helyért. A cipő sarka és a pedál soha sincs összhangban, a talpad lecsúszik, a sarkad beakad, nem érzed a gáz és a kuplung játékát… de nem jöhetek slamposan, mégiscsak komoly üzletről van szó. Gondolom én. Egészen addig, amíg meg nem érkezem… ha bárki bármilyen hasonlóságot fedez fel a következő személyek és a valóság között, nos az biztosan csak véletlen.
Minden ember más és más, tartja a mondás. Vagy mégsem?
Első megbeszélés: Vigyázat kompenzálok!
Amint belépek az ajtón, kialakul egy benyomás a tárgyalópartneremmel kapcsolatban: milyen az irodája, van-e titkárnője, milyen képek vannak a falon… na ez az a bizonyos első benyomás. Még nem láttam, de már tudom, hogy a kiskorában meg nem értett, mindenkit le akarok nyűgözni (csak néhány kép a jachtomról, most jöttem haza a Holdról) típussal nézek majd szembe. És IGEN! A jelek helyesek, a megérzésem telibe talált. Megérkezik Mr. Kompenzálok (őőőő… tényleg mindent kompenzálok). Gondosan úgy vezet végig az irodán, hogy minden – szerinte fontos – részletet lássak, és kialakuljon bennem egyfajta alárendeltség vagy elismerés (nem is tudom) az irányába: hogy Neki milyen jó, Neki mennyi mindene van, Ő mennyi helyen járt… és a hab a tortán a hanyagul asztalon felejtett (két családi ház árával felérő) autó kulcsa… drága kellékekből álló csillivilli kirakat… Már most legszívesebben sarkon fordulnék, nem bírom az ilyen típust… pedig sajnos egyre többel találkozom… Nem megyek bele a játékba, ezt az arckifejezésem után rögtön látja is. (Hmmm… vajon az ekkora nagy üzletember EGO-ja még mekkorára tudna nőni, ha megadnám neki az örömöt, hogy csak egyetlen mikromásodpercre is, de felmásszon az egekig épített trónjára? Sosem tudjuk meg… ) Nem ez a nap lesz, amikor csak azért jópofáskodni fogok, mert egy megállapodás azt kívánja. Az üzleti ajánlatom kerek, Ő még inkább növelni tudja a hatékonyságát, nekem pedig jól mutat majd a bevételeim között. Tárgyilagos vagyok, konkrét és érdektelen a Herendi porcelánja és az ezüst étkészlete iránt is… lassan, de felfogja, hogy két lehetősége van: igent mond, vagy nemet. Most tárgyalunk, és nem anyuci jött megdicsérni eltévedt kisfiát. Láthatóan picit szomorú a kávéskészlet miatt, de a szoftver elnyeri a tetszését, így szerződünk. Kifelé menet megsajnálom, és hogy jobb kedve legyen, megdicsérem az iroda modern külsejét – végül is annak tényleg jó volt a színe. Láthatóan elolvad az elismeréstől, én alig várom, hogy az autómhoz érjek és egy jót nevessek az elmúlt egy órán… Indulás, jöhet a második menet!
Második megbeszélés: Gorilla, én vagyok a férfi!
Rövid keresgélés után megtalálom az irodát, ahová mennem kell. Belépek az ajtón, rengeteg ember, mindegyik egy számítógép előtt ül és úgy tesz, mintha a világ nélkülözhetetlen részét képezné. Én úgy érzem magam, mint egy kirakati baba, akit mindenki néz, méreget és akiről mindenki véleményt formál, pont ahogy én is róluk. Nagy nehezen találok egy értelmesnek tűnő fiatal lányt, aki útba igazít, és meglátom Őt, a férfit – legalább is ő láthatóan ezt gondolja magáról. Gorilla járásával közelít felém, engem ettől a röhögő görcs kerülget, de ugye a jólneveltségem nem engedi, hogy a képébe nevessek… Ebből a távolságból úgy tűnik, mintha a felső és az alsó testrészei teljesen külön életet élnének (nagyon vicces, a kisfiam robotjainak van ilyen mozgása). Túllendülök a kezdeti sokkon, próbálom elengedni az érzést, igyekszem nem gondolni arra, hogy egy állatkertből kiugrott hím gorilla áll velem szemben. Bemutatkozom. Szomorúan tapasztalom, hogy bár én el akarom engedni a kezét, a gorilla mellé betársul a „paraszt bácsi” is. Külön-külön egyikkel sincs bajom, na de ez a kombó picit durva…
– Na, Édeske, mit akarsz nekem eladni… az túl sok, oszt mit adsz érte – kaján kacsintás…
Pfffff…. megy fel bennem a pumpa… nagy levegő… nem szabad nagyon leoltanom… Itt nem lesz üzlet, az tuti, ennek az idiótának nem projekttervező szoftver kell, hanem egy állandó bérlet a Görög Ibolyához, hátha rendes embert farag belőle…
Néhány másodperc múlva újra úgy érzem, hogy ura vagyok a helyzetnek és úgy döntök, tanítok neki egy kis jómodort! Végül is nem hiszek abban, hogy Mr. Macsó egy percig is tudna gondolkodni, elmagyarázom neki – bevallom kissé kioktatva – hogy az édeske egy tabletta, amivel a kávéját tudja megízesíteni, és semmilyen hasonlóság nincs közöttünk. Hacsak az nem, hogy egyikünkben sincs cukor. Én ismét bemutatkozom, felhívom a figyelmét arra, hogy nyugodtan hívhat Katának, no meg egyébként az üzleti világban egy megbeszélésen senki nem teszi fel a lábát az asztalra, leginkább a főnök nem, és akkor különösen nem, ha nővel tárggyal, továbbá ő akarja használni a szoftvert, amit már 2 hétig tesztelt, így teljes mértékben tisztában van azzal, hogy mit kap és mennyiért. Majd megkérem arra, hogy legközelebb akkor akarjon velem tárgyalni, ha ezeket a nem túl bonyolult kéréseket teljesíteni tudja…
Hát… kettőből egy… ez pont a fele. Picit úgy érzem magam, mint Dr. Szöszi a védőbeszédje után, na de mindennek van határa! Legközelebb olyan szűrőt állítok be, ami a Mr. Gorilla típust likvidálja az elérésekből.
Harmadik megbeszélés: A vicces
Nincs sok időm, a tábor fél ötig tart, oda kell érnem a fiúkért, így minden gondolatomat és elképzelésemet összeszedve érkezek meg a harmadik megbeszélésre. Picit gyanús… iroda rendben, titkárnő jófej, kompenzáló jegyekből egy-kettő, nem túl hivalkodó a falon… hmmm kezdek kíváncsi lenni, annyira szeretek olyan igazi ízig-vérig üzletemberrel tárgyalni, akinek már a megjelenésén látom, hogy korrekt, van stílusa és még szórakoztató is… Megérkezik. Hmmm… na lássuk csak, kézfogás, bemutatkozás…. és neeeem! Bemutatkozás után bedob egy középkategóriás poént a női mivoltommal kapcsolatban, amin én diszkréten mosolygok, emlékeztetem rá, miért vagyok itt és belekezdek. 2 perc után közbevág és megkérdezi honnan származom?
WTF
Majd belekezd az instant standupba, hirtelen úgy érzem magam, mintha néma riporter lennék egy neves televíziós talkshowban, mesél a gyerekkoráról, a vidéki élményeiről, aztán… elköveti a hibát és levegőt vesz. Ezt kihasználva visszaterelem a beszélgetést az üzleti vonalra, mégiscsak azért vagyok itt, és különben is, mindjárt indulnom kell a fiúkért. Pár perc hallgatás után megint a szavamba vág (ettől meg tudok őrülni), melyik a kedvenc éttermem? Na ne mááááár, ez hogy jön ide? Olyan mintha párhuzamos világban lennénk, látjuk egymást, de mindenki azt mondja ami éppen az eszébe jut.
– A szoftvert, ami miatt itt vagyok, ő használja majd vagy a kollégái?
– Jaaaaa, aaazt, a kollégái. És szeretnének szerződni, de ezt telefonon egyeztessem le az ügyvezetővel… És azt hallottam már, hogy…?
Újabb standup fellépés következik, látom, hogy érdemben majd az ügyvezetővel fogok tudni beszélni, hátradőlök és hallgatom…. közben elgondolkodom, mennyire magányos lehet ez az ember legbelül? Mennyire nem lehetnek barátai, hogy nekem, egy vadidegennek mesél olyan történeteket, amit más a barátaival oszt meg, már ha van neki… Háromból kettő, nem rossz arány. Hmmm… és még mind a négy kerekem egyben van.
Este hosszasan mesélem a fiúknak, hogy micsoda szoftvert fejlesztettünk ki és ez mennyire növeli a cégek hatékonyságát, mesélek a furcsa emberekről, akikkel ma találkoztam és hogy természetesen ma is kimaradt az ebéd… meg a reggeli is… Végighallgatom, a minecraft tábor aznapi feladatait, karakterépítést, rákérdezek néhány furcsának tűnő angol szóra, amiket a kisfiam türelmesen el is magyaráz… majd eljutunk a kezdetekig… milyen szerverhez kell csatlakozni, kódokat beírni és supportolni… És a kérdés, amit Zétény a legnagyobb gyermeki ártatlansággal és jóindulattal tesz fel:
– De Te tudod mi az a szerver? Tudod, Te nő vagy, azok meg általában csak sütni meg főzni tudnak…
Na… nesze neked projektmanager… ezért mondom én… Nőként érdeket érvényesíteni még otthon sem egyszerű.